Ülsz a hatalmas nappalitok óriási kanapéján. Kint dúl az égiháború. Te nézel ki az ugyancsak túlméretezett ablakon. Az esőcseppek által kanyargós csíkok, sávok rajzolódnak ki az átlátszó üvegen.

            A szüleid már megint úton vannak, nővéred a barátjánál alszik.

- Alszik? Hm… Kétlem. – mosolyogsz magadban.

Hát igen… Neki összejött a dolog: szerelmes. Ki tudja, talán hozzá is megy a fiúhoz egy-két éven belül, ha még együtt lesznek.

- Egy villám cikázik át a sötét égen. Mennydörgés. Hallod, ahogy egy faág hangos reccsenéssel megválik a törzstől. Egy mentőautó hangját véled fölfedezni a félelmetes zajok közepette. Összerázkódsz, majd egy könnycsepp hagyja el tiszta szemedet, csordul végig arcodon, hagyja el ajkaid sarkát, majd az álladnak is búcsút int, végül alig hallhatóan lecsöppen a kanapéra, aminek anyaga jótékonyan elrejti a bánatodat. Túl jól él az emlékezetedben Ő. Az a bizonyos éjszaka is olyan viharos volt, mint ez. Ugyanilyen volt a reccsenés; a robaj, amivel belehajtottatok abba az átkozott fába, ugyanilyen volt a mentőautó hangja, ami elszállított titeket és mégis… Már semmi nem ugyanolyan, mint azt az estét megelőzősen volt.

            Nem, nem te tehetsz róla! Ilyesmire ne is gondolj! Hiszen ti csak szórakozni szerettetek volna. A barátod se tehet róla. Egyedül a sofőr, szerelmed csapattársa. Ti mondtátok neki, hogy ne vezessen: már túl sokat ivott. De halottról csak jót… vagy semmit.

            Sajnos, vagy nem sajnos, de csak te élted túl a balesetet.

- Csak én ültem hátul… És kötöttem be magam… - zokogsz fel keservesen. De erről se te tehetsz.

- És a szülei?!… Amikor megtudták…, hogy…. Hogy nincs többé… - Már megint képzelődsz! Egyfolytában csak képzelődsz! A szülei nem miattad rokkantak bele! Gondolj néha magadra is; a saját családodra! Te is napokig, sőt hetekig kómában voltál.

-Mostmár úgyis mindegy – motyogod halkan -, Megtörtént, már nem tudok rajta változtatni… Pedig én lennék a legboldogabb, ha lehetséges volna.

            Elfordulsz az ablaktól. Egy füzet fekszik melletted, kinyitva. Az oldal üres. Visszalapozol. Versek, novellák, epigrammák és még sorolhatnánk. Mindegyik a te tolladból. Régen rengeteget írtál, de a baleset óta egy betűt se. Már rengetegszer próbáltad magad rászánni bárminemű alkotásra, de nem megy. A múzsád hagyott volna el?

- Igen… - válaszolsz halkan. De hiszen csak a teste ment el! A lelke veled él tovább, a szerelme még mindig a tiéd! Miért nem jössz már rá magadtól? Miért nem nyitod fel a szemed? Miért makacsolod meg magad? Fogd már fel: az élet megy tovább!

- Igazad van, de nem megy… - szólsz újra

Persze, hogy igazam van! Ha mát te is belátod, akkor mi akadálya van annak, hogy képzeleted szárnyait visszaadd, és újra repülhessen, hogy vigyen magával egy másik kis titokzatos, ámbár gyönyörű világba; a felhők fölé?

            Rémülten pislogsz magad elé. Kezed kedvenc tollad után nyúl, amit Tőle kaptál. Az írószert a lap fölé emeled, majd újra kitekintesz az ablakon. Szemedben újra kigyúl a láng, megjelenik a tűz, a szikra. Ismerem ezt a sejtelmes csillogást. Igen. Végre ihletet kaptál. Félve tekintesz újra a papírra, majd ráhelyezed kezedet. Beleremegsz az érintésbe. Ez az az érzés, amit csak te érezhetsz és rajtad kívül senki más. Lejegyzett betűid, varázslatos szavaid több rétegen át is érződnek, perzselnek finom melegségükkel. Büszkeség tölt el. Igen, ezt te írtad. Magadtól. Egyedül jegyezted le őket, a te elmédben születtek meg. Mégis hárman voltatok: te, Ő és közös múzsátok: a szerelem. És most tollad újra azon az oly’ jól ismert hangon serceg a papírodon. A tinta néhol elmosódik, ahogy néhány kósza könnycsepped eltévedve ráhull. Ne aggódj, nem baj; nem is nagy csoda, hogy sírsz: hiszen a Ti történeteteket írod le, a közös meséteket, a… szerelmeteket.

            A hátad mögött, kint a szabadban; az éjszakában még szüntelenül tombol a vihar. Egy órán belül leteszed tolladat, és büszkén felveszed a füzetedet. Kicsit távolabb tartod magadtól, hogy teljes egészében gyönyörködhess benne. Végül, örömmámorban úszva becsukod, apró csókot lehelsz a fedőlapra, és szívedhez szorítod. Végre kiadtad magadból a bánatodat. És ebben az eső segített. Végre, egy év elteltével újra meghallgattad, és most figyeltél is rá. Elsuttogta neked a titkait, rávezetett a helyes útra. Apropó, mi ez a nagy csönd? Fülelsz egy kicsit, de a várt zajok helyett nem hallasz semmit. Hát persze, hogy semmi nem hallatszik! Hiszen az eső már elvégezte a dolgát. Most továbbállt, hogy más elkóborolt lelkeken is segítsen. Most másokon van a sor, hogy daloljanak nekik az esőcseppek, mély, félelmetes hangján besegítsen a mennydörgés és egy-két gyönyörű, vakító fényű villám díszítse a semmihez se fogható, gyönyörű égi jelenséget.

            Újra a füzetre tekintesz. Már gondoltál rá, hogy megmutasd másoknak. Ki szeretted volna adni és ez a családban sem titok már egy jó ideje. Szüleid örömmel támogatnának téged anyagilag is. Csak egy cím hiányzott. De már az is megvan. Újra kezedbe veszed a tollad, és szép, kacskaringós betűkkel ráírod az elejére: Listen to the rain…

- Köszönöm… - adsz hálát halkan. De tudom, hogy nem nekem hálálkodsz, hiszen én csak a lelked egy kósza kis darabkája vagyok. Nem. Az esőnek köszönöd. És magadnak. Mert végre hallgattál rá. És jól tetted. Újra.