-         Most, hogy mondod… - mosolyogtam én is. – Még én se tudom a te nevedet.

-         Valóban, elnézést hölgyem, még be sem mutatkoztam. Kane vagyok, az új életek angyala, szolgálatára. – hajolt meg színpadiasan. Megrettentem. Kívül mosolyogtam, de belül reszkettem. „Az új életek angyala…” Csak ez visszhangzott a fejemben. És én majdnem megöltem az élet angyalát! A pusztulás fenyegető veszélyét hoztam a világra. Hisz ha Ő nem lenne, akkor élet se lehetne a Földön… és sehol máshol. Bele se mertem gondolni. Csak a lelkiismeretemnek köszönhetem, hogy Kane még él. De ha tovább haladok saját lelki pusztulásom felé, már bűntudatot se fogok érezni… Igen, egyre erősebben éreztem, hogy a sötétség felemészti minden porcikámat és szellemi mivoltomat.

Lassacskán felépült. De számomra nem csak ez volt örömteli. Éreztem, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Volt valami vibrálás köztünk, a levegőben. Míg egy este, miközben kint, a barlang előtt levegőztem, ő is kijött, majd mellém lépett. Furcsálltam, hisz sose tartott velem. De most hallgattam. Telihold volt, az ég tiszta, csillagos. Nem akartam megtörni a pillanat varázsát. És azt hiszem, Ő sem. Ránéztem. Majd Ő is visszanézett rám. Összemosolyogtunk. Végül Kane törte meg a köztünk uralkodó némaságot.

-         Mondd… Te is érzed?

-         Mit? – néztem rá meglepetten.

-         Tudod te… Azt az érzést, ami benned már megvan irántam, de bennem még csak most kezd kialakulni.

-         Én… - most hálás voltam az éjszakának. A jótékony sötétség elrejtette az arcomat uraló pírt. (8. rész)

-         Felejtsd el, nem mondtam semmit. – szólt, majd újra magamra hagyott a sötét és hideg éjszakában.

Csak néztem mereven magam elé. „Én… hogy én milyen egy idióta vagyok! Hogyan is gondolhattam, hogy Ő… meg én?” Éreztem, ahogy egy könnycsepp buggyan ki szememből, és gördül végig arcomon. Olyan régen nem sírtam már, hogy szinte égetett a nyoma. Éreztem, ahogy eléri ajkaimat. És éreztem az ízét. Igen. Éreztem. Hirtelen féktelenül dühös lettem magamra. „Nem!! Egy pokoli teremtmény semmit nem érezhet! NEM!!!”

-         NEM! – ordítottam fel, majd eltűntem a fák között.

Nem tudom, hogy meddig repülhettem, de már csak azt vettem észre, hogy szárnyaim felmondják a szolgálatot. Elkezdtem zuhanni. Nem érdekelt, hogy milyen magasról esek le, már nem érdekelt egyáltalán semmi. Egy tó mellé zuhantam. Éreztem, ahogy pár bordám eltörik, és beleáll a tüdőmbe. Szemeimet a fájdalomtól újra elfutották a könnyek, miközben kétségbeesetten, az erős szúró érzéstől felkiáltottam. Végül tehetetlen sikolyom zokogássá változott. Végeláthatatlanul sírtam, dőlt belőlem a keserűség érzése. Talán akkor jött ki belőlem az utóbbi időben felgyülemlett veszteségek és fájdalmak hosszú sora. Összegörnyedtem a mellkasomba nyilalló szúrástól. A fejem is elkezdett hasogatni, amitől reflexszerűen odakaptam. Nedvességet éreztem kezemen, ezért az arcom elé emeltem. A Hold jótékony fénye mellett megállapítottam, hogy vérzek.

-         Remek, már csak ez kellett… - motyogtam magamban, majd megpróbáltam felállni, de az erőlködéstől azon nyomban összecsuklottam. A földön fekve még jobban összegörnyedtem.

Tehetetlenségemben a földet markoltam. Kis idő elteltével lépteket hallottam magam mögött, majd egy kéz lágy érintését éreztem a vállamon.

-         Jól vagy? – Kane hangjában aggodalom érződött.

-         Persze, csodásan, sőt, remekül. Soha jobban… - válaszoltam gúnyosan.

-         Gyere, segítek.

-         Nem kell a segítséged! – kiáltottam rá, majd kitéptem magam karjai közül.

-         Kib, kérlek!

-         Ne hívj se Kibnek, se Kibonak! Nem vagyok én semmiféle Remény… És legfőképpen HAGYJ BÉKÉN! Nem kell a segítséged! – játszottam a sértődöttet, majd lassan odavonszoltam magam egy fa tövéhez. Éreztem, hogy Kane kezdi elveszteni a türelmét. Dühösen odacsörtetett hozzám, majd felpofozott.

-         Elég legyen ebből a hisztiből! Nem tudom, hogy miért haragszol rám, őszintén szólva nem is érdekel! Ahelyett, hogy ilyen hiteleset alakítasz, engedd meg, hogy segítsek!

-         Ezt meg hogy merészelted? – ordítottam rá dühtől fűtötten.

-         Ahogyan te fogtad magad és leléptél, most meg úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek, akitől elvették a kedvenc játékát. És most gyere, visszaviszlek a barlangba.