Mielőtt leendő „főnököm” válaszolhatott volna, hirtelen vakító világosság törte meg az eddigi homályt. Angyalok énekét hallottam… Hívtak… Nem tudtam, mit tehetnék. Mikor elkezdtem hátrálni a sötétség fele, hirtelen egy angyal nyúlt utánam. De ugyanabban a pillanatban egy démon állt közénk, kardjával lesújtott, mellyel megsebezte az angyalt, de mégse ölte meg. Helyette arra kért, hogy most válasszak a fenti és az alvilág közt. Láttam a fényességet, lelkemet elöntötte a béka és a megnyugvás. De eme vakító sugarak se törölhették ki elmémből a gyűlöletet, így hát a démont félrelökve, én végeztem az angyallal. A gyilkosságom végeztével a földre rogytam. Percekig csak a földet bámultam, mire végre rászántam magam és a Sátánra emeletem tekintetemet.

-         Tehát ez volt az? Az első feladatom? – kérdeztem tőle bizonytalanul.

-         Nem mondanám, hogy feladat volt. Sokkal inkább egy próba. Egy olyan próba, ami örökre hozzánk láncolt. Angyalt öltél. Innen már nincs visszaút. – nem bírtam tovább, elsírtam magam. Csak zokogtam. Csőbe húztak. Átvertek. És innen nincs visszaút. Ismételten bizonyított a Sors.

-         Szóval hazudtál nekem? – szemeimben újra fellángolt a düh lángja. A következő kérdést már ordítva tettem fel. – MIÉRT?!

-         Sajnálom, nem volt más választásom. Úgy, ahogy most neked sincs.

-         Az engem nem érdekel! – azzal szárnyaimat először kipróbálva a magasba emelkedtem és áttörtem a falon. Hajam megperzselődött, arcomat elöntötte a korom, éreztem a hamisíthatatlan égett, kén szagot. De ez nem érdekelt. Ismételten dühös voltam. Áttörtem a másik tűzfalon is, amin át újra a sötét éjszakában találtam magam. De innen hogyan tovább?